A lentebb olvasható cikket a ChatGPT készítette az alábbi prompt alapján:
Olvasd el a www.corvus.sk weboldalon az utolsó 5 cikket a hétvégi összejövetelekhez és írj hasonló stílusú cikket. Érintsd benne a mesterséges intelligenciát, Sam J. Lundwallt, Karl May Sam Hawkinsát és az emberi szemet

A válasz:
Elolvastam a Corvus.sk oldalán elérhető hétvégi ismeretterjesztő összejövetelek több cikkét. A stílusuk jellegzetes: egy hétköznapi megfigyelésből, egy régi sci-fi-történetből vagy egy szakállas viccből indulnak ki, majd némi ironikus kitérőkkel jutnak el a tudományos érdekességekig. Ilyen például a virtuális valóság szemüvegéről szóló írás, a zsiráfos vicc, illetve a Galaxis útikalauz stopposoknak világát felidéző cikk.

Az alábbi szöveget ehhez a hangulathoz igazítottam: csillagászati érdeklődés, irodalmi utalások, némi abszurd humor és tudományos érdekességek. Önálló, publikálásra szánt cikk, nem az eredeti írások másolata.

És maga a cikk:

Hétvégi ismeretterjesztő összejövetel

Van az emberi szemnek egy meglehetősen kellemetlen tulajdonsága: nem lát mindent. Ezt persze elsőre nehéz elhinni, hiszen az emberfia reggel kinyitja a szemét, meglátja a kávéscsészét, a számlákat, esetleg a házastársát, és úgy gondolja, hogy a világ nagyjából rendben van, legalábbis ami a láthatóságot illeti. Aztán este kimegy a csillagvizsgálóba, belenéz a távcsőbe, és kiderül, hogy az univerzum jelentős része valahogy kimaradt a napközbeni látványból.

Persze ne legyünk igazságtalanok a szemünkkel. Nem arra tervezték, hogy galaxisokat fényképezzen, hanem hogy észrevegyük a kardfogú tigrist, mielőtt az észreveszi bennünk a vacsorát. Erre a feladatra kiválóan alkalmas, a vörösön túli és az ibolyán túli tartományban viszont már kevésbé jeleskedik. Az emberi szem ugyanis csak az elektromágneses spektrum egy szűk szeletét érzékeli. A rádióhullámokat, a röntgensugárzást és a gamma-fotonokat például hiába próbáljuk szemforgatással előcsalogatni. Nem fognak megjelenni, legfeljebb a szomszéd kérdezi meg, hogy minden rendben van-e.

A csillagászatban ezért különösen hasznos, ha az ember nem ragaszkodik ahhoz, hogy mindent a saját szemével lásson. Ott vannak a rádiótávcsövek, az infravörös és ultraibolya műszerek, a röntgenobszervatóriumok, meg persze a digitális fényképezőgépek, amelyek a fotonok gyűjtögetésében jóval szorgalmasabbak nálunk. Egy hosszú expozíció alatt a kamera olyan halvány objektumok fényét is összeszedi, amelyekről a szemünk még csak azt sem hajlandó elismerni, hogy egyáltalán léteznek. Aztán a képfeldolgozás során előkerülnek a galaxisok, ködök és egyéb égi jószágok, és az ember máris úgy érzi, hogy sikerült túljárnia a természet eszén.

Vagy legalábbis a szemén.

Ezen a ponton lép színre a mesterséges intelligencia, amely az utóbbi időben minden valamirevaló számítógépbe beköltözött. Ha hihetünk a reklámoknak, hamarosan már a kenyérpirító is képes lesz megírni a szakdolgozatunkat, miközben tökéletesre pirítja a kenyeret. A csillagászatban persze ennél valamivel hasznosabb feladatokat is rábízhatunk. Segíthet a zaj csökkentésében, a képek élesítésében, a csillagok felismerésében vagy éppen az égboltfelvételek feldolgozásában.

Csakhogy van itt egy apró probléma. A mesterséges intelligencia nem feltétlenül azt mutatja meg, ami a felvételen valóban rajta van, hanem olykor azt, amit a tanulás során megtanult oda képzelni. Ez egy portré retusálásánál legfeljebb annyit jelent, hogy az illető tíz évvel fiatalabbnak látszik, a csillagászatban azonban már kellemetlenebb következményei lehetnek. Ha egy algoritmus a zajból apró galaxisokat, a csillag körüli fényudvarból pedig finom részleteket varázsol elő, akkor jogosan merül fel a kérdés: vajon felfedeztünk valamit, vagy csupán a szoftver fantáziáját sikerült lefényképeznünk?

Ez a kérdés egyébként nem teljesen új. A sci-fi írók már jóval azelőtt foglalkoztak a mesterséges intelligenciához hasonló problémákkal, hogy az első számítógép megtanulta volna magabiztosan megmagyarázni, miért nem működik a nyomtató. Sam J. Lundwall svéd író, szerkesztő és sci-fi-szakértő például nemcsak történeteket írt, hanem a tudományos-fantasztikus irodalommal is behatóan foglalkozott. A magyar olvasók számára a Holnap történt cím is ismerősen csenghet. Lundwall világában az emberi képzelet, a technika és a jövő különös találkozásai éppen olyan természetességgel fordulnak elő, mint nálunk a hétfő reggeli rendszerhiba.

A Metagalaktika lapjain felbukkanó, Qadgop nevű szörny története is emlékezetes példa arra, milyen messzire képes eljutni az írói fantázia. A kozmikus rémségnek még a neutróniumfal sem jelent különösebb akadályt. Aki ilyen történeteken nőtt fel, annak aligha okoz meglepetést, hogy egy mesterséges intelligencia ma már képes egész bolygókat, idegen élőlényeket és csillagrendszereket megjeleníteni. Legfeljebb azon csodálkozunk, hogy a képen szereplő űrhajó miért rendelkezik hat szárnnyal, miközben a leírásban egyetlenegyet sem kértünk.

És ha már a fantáziánál tartunk, idézzük fel Karl May örökbecsű alakját, Sam Hawkens-t, az öreg prémvadászt, akinek neve hallatán az embernek rögtön eszébe jut a vadnyugat, a poros ösvények, a bölcs mondások és a hősies kalandok világa. Sam különleges ismertetőjegye természetesen a hosszú, ősz haj, a kis termet és az a bizonyos, legendásan magabiztos fellépés. Az ember szinte hallja, amint a vén vadász valamelyik indián ösvény mellett megáll, végigméri a tájat, majd közli, hogy ő már látott ennél különösebb dolgokat is.

Ami a látást illeti, Sam Hawkens valószínűleg nem rendelkezett infravörös érzékeléssel, adaptív optikával vagy mesterséges intelligenciával támogatott képfeldolgozó rendszerrel. De a vadnyugaton erre aligha volt szüksége. Ha egy bokor megmozdult, abból következtetett valamire, ha pedig a távolban porfelhő jelent meg, megpróbálta eldönteni, hogy bölénycsorda, indiánok vagy egy sietős postakocsi közeledik-e. A következtetései persze nem mindig bizonyultak helyesnek, de legalább nem kellett hozzájuk havi előfizetést vásárolnia.

Az emberi szem és a mesterséges intelligencia közötti különbség talán éppen ebben rejlik. A szemünk nem egyszerű fényérzékelő, hanem az aggyal együttműködő rendszer része. Az agy értelmezi a látottakat, kiegészíti a hiányos információkat, felismeri a mintázatokat, és gyakran akkor is biztos választ ad, amikor valójában nincs elegendő adatunk. Ezért látunk arcokat a felhőkben, nyulakat a Holdon és szabályos spirálkarokat olyan galaxisokban is, amelyekből a távcső mindössze néhány elmosódott pixelt rögzített.

A mesterséges intelligencia hasonló módon keresi a mintázatokat, csak éppen másképp. Nem feltétlenül tudja, mit lát, ahogy mi sem mindig tudjuk, miért látjuk azt, amit. A különbség leginkább abban mutatkozik meg, hogy az ember hajlamos a saját tévedéseit megérzésnek, a gép pedig a saját tévedéseit eredménynek nevezni.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a mesterséges intelligenciát száműzni kellene a csillagászatból. Épp ellenkezőleg: hatalmas segítség lehet, ha tudjuk, mire alkalmas, és mire nem. A távcső összegyűjti a fényt, a kamera rögzíti, a számítógép feldolgozza, az algoritmus segít értelmezni, az ember pedig megpróbálja eldönteni, hogy mindebből mi következik. Ha pedig az eredmény túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, akkor érdemes még egyszer megnézni az eredeti felvételt.

Lehetőleg mindkét szemünkkel.

A hétvégi összejövetelen tehát szóba kerülhet a mesterséges intelligencia, a tudományos-fantasztikus irodalom, a látás biológiája és a csillagászat is. Megpróbáljuk kideríteni, mit látunk valójában, mit képzelünk hozzá, és mi az, amit csak azért hiszünk el, mert egy számítógép különösen meggyőzően állítja.

Sam Hawkens talán erre is csak legyintene egyet, és közölné, hogy ő már régen megmondta. Sam J. Lundwall pedig valószínűleg írna belőle egy történetet, amelyben a végén kiderülne, hogy az egész univerzum egy mesterséges intelligencia által generált kép, amelyet egy másik mesterséges intelligencia próbál feldolgozni.

Ami azért is érdekes felvetés, mert ebben az esetben nekünk, embereknek mindössze annyi dolgunk maradna, hogy eldöntsük: érdemes-e egyáltalán kimenni észlelni, vagy inkább megkérdezzük a gépet, milyen idő lesz a képzeletbeli obszervatóriumban.

Bár ha belegondolunk, a kettő között nincs is olyan nagy különbség. Az egyik esetben a felhők akadályozzák a megfigyelést, a másikban pedig a felhőszolgáltatás.